A ködös, fehérbe öltözött alak lassan leereszkedett a létrán. Amint elérte az utolsó fokot, lelépett az Apollo 11 karcsú holdegységének, a Sasnak a tálcájára. Kinyújtotta a bal lábát, de csak óvatosan, puhatolózva, mintha hideg vízbe lépne – hiszen valójában egy ember számára teljesen újszerű környezetet próbált ki. Ez a tapogatózó láb, elzárva egy (42-es méretű) több rétegű bakancsban, kitörölhetetlen marad azon milliók emlékeiben, akik a TV-ben nézték, és egyben jelképpé is vált: Az emberiség eltökélt vágyának jelképévé az előre lépésre, és az örökös haladásra az ismeretlen felé.

Néhány rövid, de végtelennek tűnő másodperc után az Egyesült Államok asztronautája, Neil Armstrong határozottan lelépett a Hold finomszemcsés talajára. Keleti parti idő szerint 1969. július 20-a, 10:56 perc volt. Kis szünet után az első ember a Holdon ott, azon a földön állva kimondta az első szavakat:

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

Óvatos, szinte csoszogó módon járkálni kezdett a hajnal éles fényében. „A talaj finom, poros, vékony rétegekben tapad a cipőm talpához és oldalához, mintha szénpor lenne” mondta. „Látom a szemcsékben a bakancsom nyomát és a cérnaszálak vonalát.” Percekkel később Edwin Aldrin is követte Armstrongot. Később ők ketten minden egyes lépéssel önbizalmat gyűjtve jó 2 óra 14 percen keresztül ugráltak és szökdécseltek a kietlen tájon, miközben a Sastól 15 méterre elhelyezett TV kamera, tökéletes tisztasággal közvetítette mozdulataikat a Földön ragadt, 360 000 kilométerre ülő nézőknek. Néha szürrealisztikusan lassan mozogva, néha pedig lelkendező kenguruk módjára körbe-körbe ugrándozva nekifogtak a kísérleteknek, felemeltek egyes köveket, képeket készítettek és mintát vettek a talajból, kétségtelenül élvezve a Hold idegen felszínén eltöltött minden percet.

Több száz évnyi álmodozás és prófécia után eljött a pillanat. Az ember eltörte földi béklyóit és megvetette a lábát egy másik világon. Az élettelen, sziklás felszínen állva látta a Földet, ezt a vidám, kék és fehér félgömböt, ahogy a bársonyosan fekete égbolton csüngött. A csodálatos kilátás talán segített neki földi problémáit, és talán saját bolygóját is egy új nézőpontból szemlélni.

Bár az Apollo 11 űrhajósai egy amerikai zászlót is elhelyeztek a Holdon, hőstettük messze meghaladta egyetlen nemzet teljesítményét. Lenyűgöző tudományos és szellemi siker volt ez egy olyan teremtménytől, ami mindössze néhány millió év alatt – ez csupán egy pillanat az evolúcióban – előlépett az őserdőkből és elhajította saját magát a csillagok felé. Azt már csak sejteni lehet, hogy ennek a későbbiekben milyen hatása lesz az emberi civilizációra. De akárhogy is, ez fényes bizonysága volt annak az optimista szemléletnek, miszerint ha az ember valamit elképzel, azt végre is tudja hajtani.

Helyénvaló volt, hogy ezt az eseményt az átlagemberek ugyanúgy nézzék Prágában és Párizsban, Bukaresten és Bostonban, Varsóban, vagy az ohioi Wapakonetában. A Föld újságírói, ahogy a szakmában mondják, „A Második Eljövetel” hangemében tudósítottak, hogy üdvözöljék a Holdra szállást. Költők énekelték meg az eseményt, Archibald MacLeish például így írt:

Oh, csak egy ezüstszín kitérő a legtávolabbi gondolatainkban -

"A Hold, ki éjjelenként meglátogat"... "A Hold, ki ránk veti ábrándos tekintetét" ...

És már meg is érintettünk! ...

Három éj és három nap, vagy egy hét is volt talán,

Míg csillagvezette ösvényen rést leltünk az Égboltnak falán.

Megmásztuk az Üveghegyet, s elértük azt a helyet,

Hol az úszó por, mint a súlyos, testes bor

Midőn kristálypoharat tör be, zúdul a zord semmiségbe.

Mi is követtük hát le, föl, vagy ki tudja merre,

Oda, hol már várt ránk a didergő leheletű

Halál-lila nihil - vég a végtelenségben.

Az Egyesült Államok űrigazgatási szakemberei, akik olyan tárgyilagosak és hűvösek voltak, mint az általuk elindított űrhajósok, a maguk módján szintén költőien fejezték ki gondolataikat: „Beléptünk egy új korszakba”, mondta Thomas O. Paine, a NASA adminisztrátora. „Ezek a Holdról érkező hangok még mindig felfoghatatlanok”.

Valójában azoknak, akik a Sas egész útját figyelték a Columbia parancsnoki egységről való leválásától egészen a Holdra ereszkedéséig, nehéz volt mindezt elhinni. Nem a képzelet műve volt ez, habár belegondolva csak az vehette volna fel ezzel a versenyt élményben, izgalomban, végül pedig a diadal érzésében.

A Sasnak Szárnyai Vannak

Miután a parancsnoki- és a leszállóegység kettéválva bukkant elő a Hold mögül - a rádiócsend alatt ugyanis szétkapcsolódtak - Houstonban egy ideges kommentátor ezt kérdezte: „Hogy néz ki?”. Armstrong ezt válaszolta: „A Sasnak szárnyai vannak.”. A leszállóegység immáron külön repült, készen a leszállásra.

A 14. keringési periódus után, szintén a Hold mögött, a Sas fékezőrakétái bekapcsoltak, lassítva és rákényszerítve a modult egy kevesebb, mint 15 000 kilométer magas holdkörüli pályára. Amikor a modult a statikus zaj elvágta a Földtől, a kritikus szavakat Houstonból Michael Collins, a Columbia pilótája továbbította: „Mehet a GIL (Gépesített Irányított Leszállás).” A Sas fékezőrakétái ismét begyulladtak, elkezdve egy 20 perces, a Hold felszínétől csaknem 2 méterig tartó folyamatot. Az Apollo-11 küldetésének egyik legveszélyesebb szakasza elkezdődött.

A feszültség már nyilvánvalóvá vált úgy a legénység, mint a földi irányító hangjában. Mindössze 50 méterre a felszíntől Aldrin röviden csak ennyit mondott: „Mennyiségjelző”. A műszerfal jelezte, hogy már csak 114 másodpercnyi üzemanyag maradt; neki és Armstrongnak tehát 40 másodperce volt, hogy eldöntsék, képesek-e a rákövetkező 20 másodpercben leszállni. Ha ez nem lehetséges, kénytelenek lesznek megszakítani a leszállást, ballasztként eldobni az ereszkedő egységet és begyújtani a felszálló rakétákat, hogy végül visszatérhessenek a Columbiára.

Abban a kritikus percben Armstrong, egy 39 éves civil, aki 23 évnyi repülési tapasztalata alatt vezetett már légcsavaros repülőgéptől X-15-ös rakétáig mindent, fontos döntésre szánta el magát. A robotpilóta egy törmelékkel és sziklákkal borított futballpálya-nagyságú kráter felé vitte a Sast. Az esetre Armstrong később így emlékezett: „Ahhoz, hogy találjunk egy viszonylag sima terepet át kellett venni a P-66-tól [egy félautomata számítógép-program] az irányítást és szabadkézzel kellett átrepülni a sziklák fölött.”. Ez a helyzet is megmutatta, hogy az ember pótolhatatlan. Ha a Sas a számítógép szerint repül tovább, minden bizonnyal nekiütközik egy sziklának, felborul, vagy 30°-nál élesebben érkezik, ami lehetetlenné teszi a későbbi felszállást. Paine a houstoni irányító-központban remegő hangon ezt mondta: „Átfutott az agyamon, hogy ’Öcsém, ez nem egy szimulátor.’ Talán vissza kéne jönni még egy utolsó szimulációra.”

A szerkezet már közel volt a felszínhez. „12 méter” hallatszott recsegve Aldrin hangja, miközben darálta a központnak többi magassági és sebesség-adatot. „Jónak néz ki. Felszedtünk némi port [rátapadt az ereszkedő-rakéta falára]. Halvány árnyék. Kicsit jobbra oldalazunk. Megvan a fény! O. K. Motor állj!” Armstrong végigment egy tíz másodperces listán, mire lekapcsolta az összes kapcsolót. Aztán jött a mondat, amire mindenki várt.

„Houston” – mondta Armstrong. „Itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”. Keleti parti idő szerint 16:17:41 volt, mindössze pár perccel kevesebb, mint amit hónapokkal azelőtt elterveztek. Egy hihetetlen, vad pillanat volt. Boldog zokogás és vastaps hallatszott irányító-központban. „Itt már sokunknak elkékült a feje.” - mondta a NASA kapcsolattartója. „De újra kapunk levegőt.”. Egy kicsivel később Houston még hozzátette: „Most rengeteg mosolygós ember van ebben a teremben, de az egész Földön is.”. „Itt fent kettő van!” - válaszolta a Sas. „És ne felejtsük ezt idefent sem!” – tette hozzá Collins, ahogy a Columbia ablakán bámult kifele.

Tipikus turista

A következő 3 óra 12 percben egy listát és a számítógépes útmutatókat böngészte, hogy a Sas rendszereit üzembe helyezze, hogy amennyiben szükség lenne rá, az készen álljon a gyors felszállásra. Aldrin közben leírta a leszállóhelyet: „Olyan, mintha minden létező geometriai alakzat gyűjtőhelye lenne. Vannak itt szögletesek, szemcsések, bármilyen követ találhatsz”.

Miután megbizonyosodtak róla, hogy a robosztus, 16 tonnás eszköz sértetlenül szállt le, az űrhajósok alig várva, hogy felfedezzék ezt az új világot, engedélyt kértek, hogy kihagyják a beütemezett alvást, így négy órával a tervezett időpont előtt elhagyják a Sast. „Nyugalom Bázis,” válaszolta Houston, „erre már mi is gondoltunk és támogatjuk”.

Armstrong és Aldrin sietve felhúzta a bakancsát, a kesztyűjét, a sisakját és a hátizsákját (amit HLFR-nek azaz Hordozható Létfenntartó Rendszernek neveztek), majd nyomástalanították a Sas kabinját és kinyitották az ajtót. Armstrong a hasán kúszva kimászott az ajtón, majd a leszállóegység „előterén” keresztül átvágott egészen a létráig és mászni kezdett. Útközben meghúzott egy kötelet, ami kinyitotta a CFTE-t (Csomagolt Felszerelés-tároló Egység) és bekapcsolta a kamerát, ami a kiszállás további eseményeit rögzítette. A Holdra szállás csodáját tehát tovább emelte a TV csodája, amit egy speciális miniatűr kamera segítségével egyenesen a Világűrből közvetítettek. Később, a szállítás közben a kamerának egy ideig fejjel lefelé kellett lógnia, a képen ezért Armstrong is fejtetőre állt. Egy houstoni technikus gyorsan kijavította a hibát.

A Holdon még az egyébként hallgatag Armstrong is hangot adott izgatottságának. Persze azt nem tudta, hogy a felesége - élő adásban - finoman meg fogja dorgálni: „Ezúttal írd le mit látsz, Neil.”. Armstrongból ömleni kezdtek a szavak, egy tipikus turista módjára írt és fotózott le minden részletet. Houstonnak a végén emlékeztetni kellett őt, hogy hagyja abba a fotózást és fogjon hozzá egy fontosabb feladathoz: gyűjtsön egy kis „biztonsági” talajmintát, ezzel biztosítva azt, hogy ha valami miatt hirtelen meg kell szakítani a küldetést, mindenképpen visszajusson némi anyag a Földre.

„Amint befejeztük a fotózást már veszem is a mintát.” válaszolta Armstrong. Így jellemezte a talajt, miközben éppen a tárolóba kanalazta: „Nagyon puha a felszín. De azért itt-ott, ahol a mintavevővel próbálkozom, néha belefutok valami keménybe.”. Még a geológiai leírásai is szélsőségesek voltak: „Megvan a maga határozott szépsége. Olyan, mint az amerikai nagy sivatag. Kicsit más itt, de attól még szép”.

Aldrin már nyilvánvalóan égett a vágytól, hogy kövesse Armstrongot, ezért megkérdezte: „Kijöhetek?”. Amint elérte a felszínt felugrott még háromszor a létra legalsó fokára, csak hogy lássa mennyire könnyű. Miután látta, hogy a 83 kilónyi űrruha ellenére milyen mozgékonnyá vált, ő lett az első ember, aki a Hold felszínén szaladgált.

[Folytatás hamarosan...]

Time Magazin, 1969. július 25.

http://www.time.com/time/magazine/article/0,9171,901102-1,00.html

Fordítás: Deák Márton

Versrészlet: Archibald Macleish: Voyage to the Moon; műfordítás: Biró György Balázs